A helyzet egyre romlott. A kijárási tilalmat még hónapokig fenntartották, ami azt jelentette, aki este hét és reggel hét között az utcán járkált, azt a katonák gondolkodás nélkül lelőhették. Meg is tették párszor. Dokinak ezalatt a szűk tizenkét óra alatt kellett ellátnia feladatát a városszéli kórházban, fogadnia magán betegeit a rendelőjében, a központban, és megpróbálnia időben odaérni mindenhova a kertvárosi villájából. Több órás dugók korábban sem voltak szokatlanok az ősi metropoliszban, de most gyakran megesett, hogy a hosszú várakozás után mégsem lehetett a tervezett útvonalon megérkezni, mert egy hirtelen felállított barrikád lehetetlenné tette az átjárást, vagy a rendfenntartók korlátozták a mozgást valamilyen irányban.

Mivel a női szakasz továbbra is a biztonságos tengerparton múlatta az időt, Dokinak egyedül kellett gondoskodnia magáról. Étteremről idő szűkében szó sem lehetett, maradt a főzés. Kreatív emberként az étel elkészítése nem okozott neki gondot, de a hozzávalók beszerzése már igen. Volt, hogy a skypon főző show-t rendezett nekem, bemutatva kedvenc steak receptjét. Bár a kép sokszor akadozott, egyre vacakabb minőségűvé vált az internet.

Szexről szó sem esett. Dokit a mindennapi létezés problémái kötötték le, aggódás a húgáért, aki elvált nőként egyedül nevelte gyermekeit egy kevésbé biztonságos negyedben, és közkórházban dolgozott, ahova naponta vittek be az utcáról sebesülteket. Civódások a kórházban, ahol a stressz és a megváltozott politikai helyzet hatására a kollégák és medikusok kimutatták foguk fehérjét. Az iszlám a forradalom előtt is a mindennapok része volt, most azonban hirtelen sokan fanatikusan vallásossá váltak, az összes külsőségével. Doki lassacskán megtanulta, alakoskodnia kell, a korábbi őszinteségét feledheti, Isten ments, hogy kibukjon kettős élete. Muszáj volt megtartania a maradék, néhány paciensét.

A megcsappant beteglétszámmal anyagi helyzete is rohamosan romlott. Lányai nagymérvű költekezését nem akarta fékezni, szerette volna megőrizni a látszatot. Ráadásul közeledett a szeptember, amikor már három tandíjat kellett fizetnie. Bevételei egyre csökkentek, gyakorlatilag a kórházi fizetéséből kellett finanszíroznia az asszisztensét, a sofőrt, a kertészt, a bejárónőt, mindent és mindenkit. Utazgatásra nem futotta.

Annyira elkeseredett, hogy őszintén mesélt problémáiról, nekem, az egyetlen embernek, aki meghallgatta. Persze tanácsaim nem voltak, nem lehettek önzetlenek. Elegem lett a fáradt öregember nyafogásából: nem pszichológusnak szerződtem, hanem egy sikeres, jómódú ember játszótársának. Ajánlatot kapott Szaúd-Arábiából, beosztott orvosi állásra. Nem osztályvezető főorvosként többet kereshetett volna, mint most, de oda az önállósága. És gyorsan meg kellett volna szabadulnia az itteni ingatlanjaitól, különben őrizetlenül ebek harmincadjára jutnának. A felesége gyűlöli Szaúdiát, de a lányaihoz is költözhetne Németországba. Ez utóbbi momentum miatt győzködtem, fogadja csak el az állást.

Doki a menekülést hazaárulásnak tartotta, viszont nem látott más kiutat szorongató helyzetéből, ezért egyre mélyebb depresszióba süllyedt. Néha napokig nem beszélt velem, pedig ideje bőven lett volna rá. Haragudott a világra, amiért kifordult sarkaiból, és felbolygatta jól berendezett, kényelmes életét. Már rám is haragudott, amiért függött tőlem, olyannyira, hogy képtelen volt más nővel lefeküdni rajtam kívül, a farka nem engedelmeskedett, tehát még erre a stresszoldásra sem számíthatott. Én pedig messze voltam, iszonyatosan messze.

Egy nap bejelentette, valami őrültséget kell tennünk, különben megbolondul. Aki sohasem őrül meg, annak bizonyára borzalmas élete lehet.