Az utóbbi években általában elutaztunk a gyerekemmel karácsonykor. Egyszerűen elegünk lett abból, hogy itthon az evésen és az unatkozáson kívül mást nem lehet csinálni (ok, misére menni esetleg) három napon keresztül. Először kipróbáltunk egy wellness szállót itthon, de továbbra is az evés maradt a középpontban, csak felturbózva. Így inkább külföldre megyünk, oda, ahol a lakosság nem keresztény, és süt a nap, legalább annyira, hogy rövid ujjúban lehessen kirándulni, akad a bakancs listánkon elég ilyen hely. Persze, a szeretteinket sem rövidítjük meg, tartunk előkarácsonyi vacsorát, és megajándékozzuk egymást. Érdekes, a Jézuska csomagjához mind az Egyes számú, mind a gyerek ragaszkodik, mintha huszonnegyedikén az ő megváltójuk is születne.

Előkelő helyen szerepeltek a listánkon az egyiptomi piramisok. Természetesen társas utat választottam, eszem ágában sem volt szőke nőként egy nagyra nőtt, de mégis csak kamasz gyerekkel egyedül nekivágni Kairónak. Az idő jónak ígérkezett, a helyzet is éppen nyugodalmas volt, azért gyorsan írtam Dokinak, aki visszahívott, és hosszasan győzködött, ki ne hagyjuk az utazást, minden biztonságos, a szálloda meg, amit választottam, kész erődítmény. Ráadásul a ghizai részen van, ami az ő kerülete, szóval meglátogat majd, és ha belefér az időnkbe, szívesen elvisz várost nézni, hogy az ő szemével is láthassuk Kairót, ne csak az idegenvezető szempontjai alapján. Így befizettem, és örömmel üzentem Dokinak, aki nem válaszolt, pedig még vagy kétszer próbálkoztam. Kicsit rossz érzéssel keltem útra, mert bíztam benne, ha szükségünk lesz rá, rohan a megmentésünkre. Meg, hogy vele a valós életbe is bepillanthatunk egy kicsit.

A hotel egy nemzetközi lánc tagja, Európában és Amerikában általában öt csillagos, itt azonban a négy alsó határát súrolta. Az első szobánk körülbelül egy panzió színvonalát ütötte meg, de koszosabb és büdösebb volt, elcseréltettem egy felújítottra a másik szárnyban. Éjjel majdnem megfagytam, mivel itt már a szőnyeg helyett mindent márvánnyal borítottak, és a légkondi csak hűtésre volt alkalmas, én meg csak vékony selyempizsamát csomagoltam magamnak. A következő éjjel már fürdőköpenyben aludtam, nem igazán törődtem vele, hogy nem szexi. Viszont a kerti medencéből a piramis szemezett velünk, így mindent megbocsájtottam. A vendégek biztonságával jóval többet törődtek, mint az egészségével: éjjel-nappal négy egyenruhás őrizte a bejáratot, és fotocellás kapun lehetett bejutni, miután bekukkantottak a kézitáskákba is.

Huszonötödikén reggel a nap ragyogott, a kedvünk szintén, elmerültünk a történelemben, tevegeltünk, piramist másztunk, és gyönyörű fotókat lőttünk, amiket aztán posztoltunk, feltűntetve a helyet. A négy méteres, feldíszített fenyő mellett pózoltunk, felkerült az is. Persze rengeteg komment érkezett, boldog karácsonyt, érezzétek jól magatokat, Dokitól továbbra se jött semmi, pedig őt szerettem volna provokálni a helyszínnel. Érkezett viszont egy kérdés, most mi éppen ott vagyunk-e. Meg sem néztem, vajon ki kérdezte, rutinból válaszoltam, igen. Aztán elmentünk a bárba, néztük a hastáncos műsorát. Hosszadalmasra sikeredett, a lány a nagyobb borravaló reményében minden férfi vendéggel kikezdett, vagy a mellét, vagy a fenekét riszálta a képükbe, a gyerek rémülten húzódott a kanapé sarkára. Csipogott a telefonom, face üzenet. A képen a táncosnő rázta magát, ugyanebben a piros-arany cuccban, és ott imbolygott mögötte a pincér a koktélokkal. Mai fotó, ez biztos. Megnéztem, ki viccelődik velem, de Dokin kívül senki sem lehetett, nem posztoltam a nőről semmit, és ismerősök sem voltak velünk. A profil egy idegen egyiptomié, akinek a képén egy agyon fotosopolt férfi, valószínűleg egy arab színész, enyelgett egy nővel. A falán csupa romantikus illusztráció, rózsák, galambok és töméntelen szív. Körbenéztem, lehetőleg feltűnés nélkül, de csupán európai és távol-keleti arcokat láttam. Felhúztam a gyereket, halkan, mintha bárki értene itt magyarul, szóltam neki, menjünk a szobába, most, majd megmagyarázom. Futva mentem a liftig, gyakran hátranéztem, de csak az őr posztolt a kerti kijáratnál.

A szobában magunkra zártam az ajtót, bár a fotocellák meg a biztonsági ellenőrzés sem védett meg, de hadd maradjon az illúzió. Megkérdeztem a gyereket, tudja-e a recepció számát, persze tudta. Magam mellé tettem a telefont, és röviden elmondtam neki, mi a helyzet. Közölte, ma éjjel ő alszik az ajtó mellett, és az egész nyaralás alatt egy percre sem hagy magamra. Majd ő megvéd, ha az őrök nem képesek.

Mindennek oka van, de néha ez az ok csupán annyi, hogy hülye vagy, és rossz döntéseket

hozol.