A Banglore roadon sétálunk, koromsötét van, aztán hirtelen villámlás. Nem kell megijedni, nem az eső esik, hiába vagyunk a nedves évszakban, még egyszer sem áztunk el. A fényeket a bárok villódzó neoncégérei adják, mindegyiken vonagló lányok vagy egyéb ragadozók, tigrisek, sárkányok és krokodilok. Egy valódi alligátor okoz riadalmat, állítólag megszökött valami farmról, nem tudtam, hogy erre is van ilyen, szabadon garázdálkodik a phuketi öblökben. Erre az Egyes számú hívja fel a figyelmem, olvasta a neten, mondja a telefonban, a szállodának privát strandja van, válaszolom, nem engednek be idegeneket. Valahogy az idióta magyarázatom megnyugtatja.

Arról persze nem mesélek, hogy lady boy musical showra, meg a Banglorra viszem a gyereket. A hőség fullasztó, a tömeg egyre nagyobb. Hirtelen lefékez mellettünk egy teherautó, szürke, de valójában iszonyatosan koszos, a portól nem látszik se a színe, se a rendszáma. A platón harminc ember szorong, szürkék, a fejük bekötve, hosszú nadrágot meg hosszú ujjú inget viselnek, némelyiken az általam vietnaminak aposztrofált, csúcsos kis kalap. Mint szardíniák egy dobozban, egy tűt nem lehetne leejteni melléjük, annyira szorosan állnak. Azt hittem, végre leszállnak, de megtörténik a lehetetlen, feltolakszik melléjük még vagy öt másik. Most fedeztem fel, hogy a foghíjtelken, a sötétben, hasonlóan öltözött emberek állnak sorban, várják a fuvart. Fogalmam sincs, milyen munkát végezhetnek a földeken, valaha kókuszültetvények borították a hegyoldalakat, most négy csillagos szállodák épültek a helyükre, jobban jövedelmez.

Arrébb megyünk, a bár kirakatában, egészen az orrunk előtt, lányok táncolnak. Ha akarom, megnézhetem a bugyijukat, könnyedén beláthatok a falatnyi szoknyájuk alá. Ha hordanak egyáltalán alsóneműt. Nem érdekel, ahogyan a fiamat sem, ők a barátaival cici-segg alapján pontozzák a csajokat. Mindegyik pulton vonagló tizenegy-tizenkét évesnek néz ki, semmi mell, vagy fenék, jócskán serdülés előtti állapot, egyértelmű a célközönség. De valójában az összes táncos elmúlt már húsz, nagykorúak, az arcuk nem felhőtlen tini arc, semmi hamvasság és naivitás, mégis lelkesen rázzák, hátha felkeltik valamelyik európai vagy ausztrál vendég figyelmét, és akkor ők nem csak a tál levesükre valót keresik meg, mint a munkások a platón, hanem a családjuknak is juthat egy kis pénz.

Fuldoklunk a tömegben, a gyerek is unja már, bemenekülünk egy helyi gyorsétterembe, itt legalább van légkondi. Mellettünk zajos társaság vacsorázik, három angol férfi egy thai nővel. A lányt ismeri a személyzet, gyorsan, az étlap olvasása nélkül rendel, az asztaltársasága előtt megérkezik az étel. A lány lefényképezi, majd habzsolva eszik. Aztán lefotózza a söröző férfit szemközt, és szelfit készít a mellette ülő pocakossal. Ellenőrzés és engedélyezés után fellövi az instára. Míg a többiek vacsoráznak, lányok fényképeit mutogatja a férfiaknak, hangosan dicsérgeti őket. Jókedvű, harsányan nevetgél, boldog, ha szerencséje van, a sárga ruha és a replika MK táska mellé még visszatérő vendégei is lesznek. Az álmok netovábbja meg, ha valamelyik elviszi magával. Miért is ne, tele volt ilyen párokkal a Thai Airways frankfurti járata.

A vasalódeszkák valójában szörfdeszkák, amik feladták az álmaikat. Ne legyél vasalódeszka!